A presbiterek idősebb emberek és mintegy tanácsosai és atyjai a gyülekezetnek, és azt egészséges tanácsokkal vezetik. (MHH 18,7)

          A presbiter a Szentírásban

A Kánon szerint egyházunk zsinat-presbiteri egyház, ami azt jelenti, hogy nem személyek, hanem testületek kormányozzák. Így minden kormányzó testület tulajdonképpen presbitérium, és a testület minden ülése zsinat. Azt szokták mondani, hogy a mai kormányzási rendszerek közül a demokratikus rendszerek a leginkább elfogadhatóak, ugyanis ezek keretén belül érvényesül legerőteljesebben az egyén akarata. A Szentírás tanítása és véleményem szerint azonban nem egészséges ezt az elvet az egyházra alkalmaznunk. Nincs annál visszataszítóbb, mint amikor egyenlőségjelet teszünk a zsinat-presbiteri elv és a demokratikus egyházkormányzás elnevezések közé. Míg a zsinat-presbiteri elv jelzi, hogy a kormányzó testület döntéseit a Szentlélek tetszése szerint hozza meg (ApCsel 15,28: Mert tetszék a Szent Léleknek és nekünk), addig a demokratikus egyházkormányzás azt feltételezi (az elnevezés maga sejteti ezt), hogy itt maradéktalanul érvényesül a bűnös ember akarata. Fontos feladat tehát, hogy eljussunk az Ige által megszabott szintig: akaratunkat tudjuk alávetni a Szentlélek akaratának, valamint tudjuk észrevenni, hogy valójában mi is a Szentlélek tetszése, akarata.

A magyar presbiter elnevezés a görög presbu/teroj szóból ered, melynek jelentése: valakinél idősebb, öregebb. Keresztyén presbiterekről először az ApCsel 15-ben olvasunk: „Mikor azért Pálnak és Barnabásnak nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen, azt végezék, hogy Pál és Barnabás és némely mások ő közülök menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe e kérdés ügyében” (ApCsel 15,2). Az idézett igehely azt sugallja, hogy a presbiterek olyan hitben idősebb, következésképpen hitben erősebb és tapasztaltabb férfiak voltak, akiknek feladata a gyülekezet ékes és szép rendje fölött való őrködés, és az ennek megtartása érdekében való munkálkodás volt. A vének, a presbiterek az apostolok munkatársai voltak, és azok közé tartoztak, akikre több bízatott, és akiktől több is kéretik majd számon. Bár maga az elnevezés inkább keresztyén körökben vált általánosan elfogadottá, a tisztségnek azonban hosszú előtörténete van, amely a pusztai vándorlás idején kezdődött el.

2Móz 18-ban olvasunk az első presbiterválasztásról: „Mózes ipa pedig monda néki: Nem jó az, amit te cselekszel. Felettébb kifáradsz te is, ez a nép is, amely veled van; mert erőd felett való dolog ez, nem végezheted azt egymagad. Most azért hallgass az én szavamra, tanácsot adok néked és az Isten veled lesz. Te légy a népnek szószólója az Isten előtt, és te vidd az ügyeket Isten eleibe. És tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre és add tudtokra az utat, a melyen járniok kell és a tenni valót, amelyet tenniök kell. És szemelj ki magad az egész nép közül derék, istenfélő férfiakat, igazságos férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést és tedd közöttük elöljárókká, ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké. Ezek tegyenek ítéletet a népnek minden időben, úgy hogy minden nagyobb ügyet te elődbe hozzanak, minden csekélyebb dologban pedig ők ítéljenek; így könnyítve lesz rajtad, ha azt veled együtt hordozzák. Ha ezt cselekszed és az Isten is parancsolja néked: megállhatsz és az egész nép is helyére jut békességben” (2Móz 18,17-23). Feladatuk ugyanaz volt, amit már elmondottam az ApCsel 15 kapcsán.

Érdemes odafigyelnünk tulajdonságjelzőikre: derék, istenfélő, igazságos és gyűlöli a haszonlesést.

- derék - erőnek emberei = van tartása. Van valami, ami erőt ad neki. Ez a hit, amelyben presbiter, azaz idősebb, tapasztaltabb. Ez teszi igazán erőnek emberévé a Gyülekezet presbiterét.

- istenfélő: mindenekelőtt nem az Istentől való félelmet jelenti. A kifejezésben az Isten iránti határtalan szeretet válik hangsúlyossá.

- igazságos – hűséges, elkötelezett. Az első tulajdonságjelzővel összekapcsolva ezt jelenti: megvesztegethetetlen. Mindennél fontosabb számára az, hogy magánéleti és hivatali ügyeiben Isten akarata szerint járjon el.

- gyűlöli a haszonlesést: nagyon is egyértelmű, hogy miről szól ez az ismertetőjegy.

A 4Móz 11,16-25-ben arról olvasunk, hogy Isten az Ő Lelkét adja a 70 férfiúba, akiknek Mózessel együtt kell viselniük a nép terhét. A bibliai presbiter újabb jellemvonása tehát, hogy elmondhatni róla azt, amit Ézsaiás is elmondott az Úr szolgájáról: „az Úrnak Lelke van énrajtam...” (Ézs 61,1). Ez az a Lélek, aki a Gyülekezet presbiterét a fentebb említett tulajdonságokban megerősíti és megtartja. Az Ószövetség korában a vének minden területen részt vettek a választott nép igazgatásában: a jogszolgáltatás, az erkölcsi ügyek, a politika területén.

A próféták igehirdetésében előttünk állnak Izrael véneinek a hatalmi visszaélései. Viszont olvasunk olyan próféciákat is, amelyek arról szólnak, hogy eljön az idő, amikor a vének hűséggel fogják teljesíteni feladatukat. Ez az Újszövetség kora.

Az ApCsel 14,23-ban arról olvasunk, hogy Kis-Ázsiában gyülekezetenként véneket (presbu/terouj) iktattak be. Az ApCsel 15 úgy beszél ezekről a vénekről, mint akik a Szent Lélek vezetése alatt az apostolokkal egyetemben vezetik a gyülekezetet.

Efézusban Pál apostol a következő szavakkal búcsúzik a gyülekezet véneitől: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett. Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jönnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják. Azért vigyázzatok, megemlékezvén arról, hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni mindenkit. És most, atyámfiai, ajánllak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége Igéjének, aki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt. Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam: sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak. Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert Ő mondá: Jobb adni, mint venni. És mikor ezeket mondotta, térdre esve imádkozék mindazokkal egybe” (ApCsel 20,28-36). Következésképpen:

- a presbitereket a Szent Lélek tette vigyázókká, őrállókká a Gyülekezetben

- a presbiternek világosan kell látnia, hogy a Gyülekezetet, az Anyaszentegyházat Krisztus tulajdon vérével szerezte.

- a vigyázói feladatból következik, hogy a presbiternek is egyike azoknak, akiknek kötelességük a farkast távol tartani a nyájtól. Itt körvonalazóik a presbiter „rend-őr” és apologéta szerepe.

- viseljetek gondot „magatokra és az egész nyájra” – ahhoz, hogy valaki Isten nyájának gondviselője lehessen, előbb tudnia kell gondoskodni a tulajdon lelkéről.

- gondot viselni = odafigyelni valamire, odaadással foglalkozni valamivel. Ószövetség képes nyelvében: szívemet erre az ügyre helyezem.

- mindezt csak az tudja végezni, aki derék, istenfélő, igazságos, gyűlöli a haszonlesést és Isten szentlelkének a vezetése alatt áll. Látjuk tehát, hogy az Ószövetségi vénnek (presbiternek) a tulajdonságjelzői az Újszövetségben sem vesztették aktualitásukat.

Jakab apostol arra figyelmeztet, hogy a presbiter nem csupán őrálló a gyülekezetben, hanem úgymond lelkigondozó is: „Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében, és a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki. Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (Jak 5,14-16). A gyülekezeti tagok részéről gyakori megjegyzés a presbiterek munkájára nézve: csak akkor látjuk őket, ha pénzt szednek. A Szentírás egyértelműen tanít, hogy nem csak ez, sőt elsősorban nem a fél sekel begyűjtése a presbiter fő feladata. Sokkal lelkibb feladatot bízott rá az Anyaszentegyház Ura.

A Titushoz írt levélben Pál apostol egész gyakorlati módon sorolja fel a jó presbiter azon ismertetőjegyeit, amelyeket az Ószövetségi leírás egy kicsit általánosabb és átfogóbb fogalmakkal határozott meg: „Avégett hagytalak téged Krétában, hogy a hátramaradt dolgokat hozd rendbe, és rendelj városonként presbitereket, amiképpen én néked meghagytam; ha van feddhetetlen, egy feleségű férfiú, akinek hívő, nem kicsapongással vádolt avagy engedetlen gyermekei vannak. Mert szükséges, hogy a püspök feddhetetlen legyen, mint Isten sáfára; nem akaratos, nem haragos, nem részeges, nem verekedő, nem rút nyerészkedő; hanem vendégszerető, jónak kedvelője, mértékletes, igaz, tiszta, maga tűrtető; aki a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket. Mert van sok engedetlen, hiába való beszédű és csaló, kiváltképpen a körülmetélkedésből valók, akiknek be kell dugni a szájokat; akik egész házakat feldúlnak, tanítván rút nyereség okáért, amiket nem kellene” (Tit 1,5-11).

Az idézett igeszakaszban van néhány dolog, amire mindenképpen fel kell figyelni:

- Pál egyenlőségjelet von a presbiter és a püspök között. Viszont látnunk kell, hogy a Szentírásban egy adott tisztségnek, hanem egy feladatkörnek a bemutatásával találkozunk. A presbiternek, a (hitben) idősebbnek, tapasztaltabbnak a felvigyázó feladata jutott; ezt jelenti ugyanis a püspök szó: e>pi/skopoj = felvigyázó, felügyelő. Így az apostolok is, akik voltaképpen az akkori egyház felvigyázói, mai szóhasználattal püspökei voltak, presbiternek, illetve presbitertársnak nevezik magukat (1Pét 5,1; 2Ján 1,1; 3Ján 1,1).

- A presbiternek példamutató családi életet kell élnie, családját úgy kell igazgatnia (bár igaz, hogy emancipált világunkban ez nem a legkedveltebb kifejezés), hogy az mások számára is példa legyen.

- A presbiter lényegbevágóan fontos jellemvonása a feddhetetlenség. Fontos, hogy „rend-őri” munkájában ne adjon okot panaszra, hogy ne váljék hiteltelenné. Így az Igében a feddhetetlen = hiteles.

- A presbiter Isten sáfára. Akiket és amit Isten reábízott, azokkal el kell számolnia. Nem csak az emberek előtt (akiket meg lehet téveszteni, hibáink fölött szemhunyásra lehet bírni), hanem ama pártatlan és megvesztegethetetlen Bíró előtt, aki visszajön ítélni eleveneket és holtakat.

- A következő tulajdonságok nagyon egyértelműek és világosak: „egy feleségű férfiú, akinek hívő, nem kicsapongással vádolt avagy engedetlen gyermekei vannak, nem akaratos, nem haragos, nem részeges, nem verekedő, nem rút nyerészkedő; hanem vendégszerető, jónak kedvelője, mértékletes, igaz, tiszta, maga tűrtető”. Ezek a jellemvonások mind nagyon fontosak és egyikük sem elhanyagolandó, most csupán a felsorolás utolsó tagjára vessünk egy futó pillantást: maga tűrtető. Azaz tud uralkodni indulatain; mindig tudja mit szól és mit cselekszik. Tud elfogulatlan lenni, és tudja fékezni magát. Ez segít abban, hogy a reá bízottak megérezzék: a presbiter szereti őket. Nem bosszúállással közeledik hozzánk.

- A tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát: azaz éli is azt, amit Isten az Ő beszédében hirdet. Ez azt feltételezi, hogy a presbiter ismeri Isten beszédét. Azt rendszeresen olvassa és tanulmányozza. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy teljesíthesse feladatát: „hogy inthessen az egészséges tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket”.