|
Nagymamának mindig van ideje Dorka számára. Csupán két utcányira lakik, így Dorka délutánonként gyakran meglátogatja őt. Néha együtt elmennek vásárolni, vagy játszanak valamilyen társasjátékot. Dorka néha a mosogatásba vagy teregetésbe is besegít. Két éve nagymama még munkába járt, varrónő volt egy gyárban. Korábban sok mindent maga varrt meg, ezt most már csak ritkán teszi. Dorka nagy bánatára, aki szívesen figyelte őt varrás közben. Nagymama néha egyáltalán nincs jól. Ilyenkor a hátát vagy a lábát fájlalja, és gyakran le kell pihennie.
Ma bosszúság érte Dorkát az iskolában. Így elhatározza, hogy ebéd után rögtön átmegy nagymamához, és mindent elmesél neki. Hazaérve azonban minden más, mint a megszokott.
Anya magába roskadva ül az asztalnál, az étel pedig nincs kikészítve.
- Gyere, Dorka - szólal meg anya -, gyere, ülj ide mellém!
- Mi történt? - kérdi Dorka.
- Nagymama... - kezd bele anya -, nagymama nincs jól.
Dorka felpattan:
- Mi van nagymamával? Azonnal el akarok menni hozzá!
Anya az ölébe ülteti Dorkát:
- Nagymama ma reggel elment bevásárolni. Amikor a nehéz szatyrokkal megrakodva belépett a házba, hirtelen összeesett. A szomszédasszony azt mondja, hogy nem botlott meg, hanem egyszerűen elterült, és fekve maradt. Erre ő azonnal kihívta az orvost, az pedig kórházba vitette nagymamát. Az orvos szerint szélütés érte. Most tehát a kórházban van, és alszik. Még nem tért magához, amióta elesett.
Délután Dorka és anya bemennek a kórházba. Az ápolónő némi türelmet kér.
Kisvártatva az orvos behívja őket a szobájába.
- Kérem, foglaljanak helyet - mondja.
Dorka és anya tágra nyílt szemmel néznek rá.
- Kérem szépen..., szeretnék most hozzá menni - könyörög Dorka. - Talán fel tudom őt ébreszteni. Ha érzi, hogy ott vagyok, akkor...
Az orvos szomorúan rázza meg a fejét:
- Már nem fog felébredni. Alszik. Örökre elaludt.
- Nem! - kiáltja Dorka kétségbeesetten. - Nem, ezt nem hiszem el!
- Láthatjuk őt? - kérdezi anya.
Az orvos bólint. Aztán feláll, és abba a helyiségbe vezeti őket, ahol nagymama van.
Úgy fekszik ott, mint aki alszik. Kisimult arca olyan, mintha mosolyogna. Hosszú ideig egyszerűen csak állnak ott, és nézik nagymamát. Majd anya összekulcsolja a kezét, és így imádkozik:
- Ez volt nagymama kedvenc zsoltára - mondja halkan Dorkának.
- Tudom - zokog Dorka.
Kövér könnycseppek peregnek végig az arcán. Most már anya is sír. Átöleli Dorkát, és ezt súgja:
- Köszönj el nagymamától.
Most apa jelenik meg az ajtóban. Ő is elbúcsúzik nagymamától.
A temetésre sokan eljönnek. A sírnál a pap nagymamáról és Istenbe vetett hitéről beszél. Meg a halál utáni örök életről, amely mindazokat várja, akik hisznek Jézus Krisztusban.
Dorka még nem ért meg mindent, amit a pap mond. Egyszer egy alagúthoz hasonlítja a halált, ahol először minden elsötétedik, de a másik végén hamarosan felragyog a fény. Az alagút kijáratánál Isten vár az Ő végtelen szeretetében.
Dorka szereti az alagutakat. Amikor legutóbb nyaralni voltak, akkor sok hosszú alagúton haladtak át. Most pedig nagymama egyedül utazott egy sötét alagúton keresztül. Vajon nagyon hosszú volt? És hogy lehet most nagymama az alagút másik végén?
Aztán a koporsót leengedik a földbe. Apa elmagyarázta, hogy nagymama teste most ott fog nyugodni örökre. Ő elhagyta a régi testét, levetette, mint egy kabátot. Istennél egy másik testet, egy jobbat kap.
Néhány nap múlva anya így szól Dorkához:
- Átnéztük nagymama iratait, és közben találtunk egy neked szóló levelet.
- Egy levelet? - csodálkozik Dorka. - Kitől?
- Nagymamától. Akkor írta, amikor még élt. Mindannyiunknak írt egyet, apának, nekem, Dani bácsinak és Aranka néninek is.
Amikor Dorka felnyitja a borítékot, egy papírból készült pillangó esik ki belőle. Félreteszi, és olvasni kezd:
Kedves Dorkám!
Most már igencsak megöregedtem, és nem tudom, mikor jön el a nap, amikor
Isten magához szólít engem. Nem tudom, miként fog ez történni, és hogy lesz-e majd időm elbúcsúzni tőled. Ezért írom most neked ezt a levelet.
Kedves Dorka, a legeslegnagyobb kívánságom az, hogy soha meg ne feledkezz az Úr Jézusról. Hiszen sokat beszélgettünk Őróla, olvastam fel neked a gyermekbibliából, és imádkoztunk együtt. Tudom, hogy befogadtad Őt a szívedbe. Idővel te is felnősz, idősebb leszel, és nem minden megy majd simán az életedben. Emberek elhagynak, csalódsz bennük. De az Úr Jézus mindig veled lesz, soha nem hagy magadra. Lesznek idők, amikor nem érzed a közelségét, elhagyottnak, magányosnak érzed magad. Ilyenkor fontos, hogy ne fuss el Jézus elől, hanem ennek ellenére imádkozz, olvasd a Bibliát, és keresd azoknak az embereknek a társaságát, akik szintén hisznek Őbenne.
Amikor majd olvasod ezt a levelet, én már nem leszek melletted. De nem vagyok halott, most Istennél vagyok. És már előre örülök annak, hogy egyszer majd
viszontláthatjuk egymást Őnála.
Emlékszel még erre a kis pillangóra, amelyet együtt készítettünk? Elmeséltem neked a kis hernyó történetét, és beszélgettünk arról a csodáról, amely akkor történik, amikor egy hernyó bebábozódik, aztán pedig pillangó lesz belőle. Valami hasonló történik velünk emberekkel. Meghalunk, és a mi régi testünket földbe helyezik. A feltámadáskor viszont Isten egy új testtel ajándékoz meg bennünket.
Az ablakra akaszthatod ezt a kis pillangót, és ha ránézel, eszedbe juthatok róla.
Ha van kedved, gondozásba veheted a ciklámenjeimet is. Hisz tudod, hogyan kell ezt csinálni. Egyébként velük is megtörténik a maguk csodája. Minden évben,
miután elvirágoztak, leviszem őket a pincébe. Elszáradnak és elhalnak, csak a
gumó marad meg. De csírájában már ott szunnyad benne az új élet.
Nos, kedves Dorkám, most már nem maradt más hátra, minthogy elköszönjek
tőled. Maradj Jézus mellett, míg viszont nem láthatjuk majd egymást Isten örök országában.
Viszontlátásra, Dorka.
“Viszontlátásra, nagymama- - suttogja Dorka, miközben összehajtja a levelet. Aztán fogja a pillangót, és az ablakába akasztja.
Később anyával elhozzák nagymama ciklámenjeit, és elhelyezi azokat a szobájában. Ujjával gyengéden végigsimítja az egyik kis szirmot, és halkan így szól: “Gondoskodni fogok rólatok, ahogyan nagymama is tette. És ahányszor csak rátok nézek, ő jut majd eszembe. Az pedig olyan lesz, mintha ott állna mellettem, és rám mosolyogna.-
Anneli Klipphahn: Viszontlátásra, nagymama! A cikk megjelent az Ethos folyóirat 2007/2 számában a 46-47. oldalon.
|
