Az Ige mellett

A hétvégén ifjúsági Istent tiszteletet tartottunk, az igazi fényről kaptunk megvilágítást... Advent ünnepe miatt ha csak külsőségekben is, de a világosságra vagy csak csillogásra odafigyelnek. Mi igyekeztünk a világosságot befogadni az Ige hirdetésre készülve is, várva, és kérve.

A megtanulásukért ismételgetett ifjúsági dalaink lehet az érzelgősség váradalmait kikoptatták belőlünk, és a gyertyáktól várt megkapó hangulat a szemeinkben már olyan kommersz, hogy a megjelenésük már meg sem hatott. Lehet a felolvasott pár történet helyett azt vártuk volna, hogy a világosság angyalává változtassa magát a lelkészünk, és úgy prédikáljon.

Talán mégis így volt rendjén, csak a szemfedőink ellenzik a fényt, eszembe jut, ahogy magyaráztam valakinek, hogy aki nem éhezi az igazságot az nem is értheti, értékelheti, azt hiszem így van ez a világossággal is, és sajnos bevallhatom, a hamis fényeinkkel önelégülten hiába üldögélünk a templomban és várjuk, hogy belénk nyilallva a látvány, hang és szavak eltöltsenek világossággal.

Nem azért volt rendben, mert gerendával a szemünkben sötétségre panaszkodhatunk, vagy mert hagyományainknak, korszellemnek is megfelelt, elvárásainkat valóban kielégíthette az Ige hirdetője. Egyszerűen azért, mert minden arra mutatott, vegyük észre, hiába a határozott, elszánt hang, az még nem vezet célhoz. A sötétség, homály vagy felvillanó fény amelynek világosságában az úton levő jelek színét sem lehet megítélni, az nem igazi világosság, hiába, hogy a legnagyobb fényerőt csikartuk ki.

És igen, ha csak ennyire futotta volna, rámondhatnánk, rendben volt. De az Ige hirdetés mellett, az énekek is csak buzdítottak rá, hogy imában kérve hordozzunk gyertyát, és az lángoljon bennünk. Kis figyelmességével az ifi gyertya tartásra kérte az egybegyűlteket, az örömhírt így tovább víve. A hála mégis Istenhez kell szóljon, aki a Fiában kijelentette: „Én vagyok a világ világossága.” János 8,12