Az Ige mellett

Kálvin igehirdetése Jób 2,11-3,4 alapján (részlet)

„Jób megátkozza születésének napját! Vannak, akik teljességgel mentegetni akarják őt: engedte, hogy jajveszékelése elragadja, anélkül, hogy Istent gyalázta volna. Mások úgy vélik, annyira elhagyta magát, hogy már nem sikerült neki Istent dicsőítenie, de csak azt engedte, hogy érzései magával ragadják, és úgy szólt, mint aki eszét vesztette. Az igazság azonban a középen lehet: harcolt ugyan, közben egyik sebét a másik után kapta és ingadozóvá lett. Régebbi tökéletessége oda van. Noha úgy gondolta, hogy ínségének nyomása alatt az úton összeroskad, bátran tovább ment, és engedelmes akart maradni Istennek, de vele is az történt, mint Pállal: Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót” (Rm 7,19). Azt is tudjuk, mi történt Jákóbbal: Isten az ő példáján akarta megmutatni, hogy a kísértések elleni harc még a benne hívőknél sem megy vereségek és sebek nélkül. Az Úr angyalával harcol, nem mintha Isten ellensége volna - Isten csak vizsgálni és próbálni akarja gyermekeit… IIyen fajta a hívők ellenállása is a kísértésekkel szemben: úgy meginoghatnak ugyan, hogy Istennek élethossziglan meg kell őket alázni, hogy gyengeségüket megismerjék, és azon bánkódjanak. De közben mintegy győzelmet nyernek a harcban és Isten nem engedi meg, hogy egészen a földön maradjanak. Ha lábszáruk meggyengül is, mégis a szívük erős marad – mint a közmondás szól.

De miben és mennyiben hibázott Jób? Itt előbb meg kell vizsgálnunk, mennyiben szabad az embereknek belefáradniuk életükbe. Már számos pogány felismerte a földi élet nyomorúságát és megmondta, hogy a születésnap nem örömünnep, hanem sokkal inkább gyásznap, hiszen amikor az ember világra jön, élete sírással kezdődik. Igen, az ember szegény teremtmény, minden teremtmény között a legszánandóbb. Ha komolyan megfontoljuk, a jajgatásnak és a nyomorúságnak feneketlen mélységébe vagyunk elsüllyesztve. Ha az ember csak a jelenvaló életre tekint, joggal szeretne sírni, amikor gyermeke születik. És halálakor örülni szeretne, mert megszabadul annyi szomorúságtól és bajtól. Így mondták a pogányok, de értelmük nem nyúlt olyan messzire, ahogyan minket Isten az Ő Igéjével vezetett: a jelenvaló életben mindig csak egy dolog után törekedtek, hogy abban megmaradjanak. Elsősorban persze nem az evésről és ivásról van szó, hanem arról, hogy dicsőséggel haladjanak át az életen. Nekünk azonban kezünkben van a Szentírás és arra tanít bennünket, hogy amikor Isten minket ebbe a világba helyez, képmását vési belénk. Ez a mi nemességünk és méltóságunk, amelyet minden teremtmény felett nekünk adott. Isten minket a maga képére és hasonlatosságára formál, dicsőségének kell felragyognia bennünk. Ha csak ez volna minden, akkor is elég okunk lenne, hogy örüljünk és Őt dicsőítsük.
Az bizonyos, hogy amíg itt élünk, a jajgatás mélységében maradunk. De honnan van ez? A pogányok csak azt tudták, hogy nyomorultul van az emberrel, de nekünk gondolkoznunk kell azon, miért vetett alá bennünket Isten annyi bajnak. Ez bűnünk miatt történt. Gondoljunk az első ember teremtésére: Isten nem mutatkozott szűkmarkúnak. Nem, hiszen bőségesen osztogatta adományait, hiszen Ő minden gazdagság forrása. Ádám személyében az egész emberiség irányában eléggé adakozónak bizonyult. Mi azonban ezt az isteni áldást elvesztettük. Isten vissza kellett hogy vonja adományait, mivel Ádám atyánk hálátlansága folytán elszakadásra engedte magát csábítani. Valljuk csak meg: jelenlegi életünk minden szerencsétlensége bűneink gyümölcse, így hát elég okunk van a sóhajtozásra, nem amiatt, hogy olyan rosszul megy dolgunk, hanem mert olyan sok bűnnek megadtuk magunkat, mindenekelőtt annak, hogy Isten ellen fellázadtunk. Képét akarta bennünk ragyogtatni, de mi összeesküdtünk, hogy bosszantsuk és megsértsük Őt. Pál panaszára gondolok: Ó, én nyomorult ember! (Róm 7,24). Igen, ez az a tulajdonképpeni harc, amelyet a keresztyéneknek vívniuk kell. Ne a betegség és sok más vesződség miatt sóhajtozzunk, hanem amiatt szomorodjunk el, hogy a bűn börtönében és szolgaságában vagyunk: Ó, én nyomorult ember! Vajon türelmetlenségből beszél így, vagy mert fellázad Isten ellen? Nem, mint a Szentlélek eszköze szól így, és megmutatja nekünk, hogy a jelenvaló életben mindig rá kell hangolódnunk erre a sóhajtozásra. Ugyan miért? Mert van egy halálos börtönünk, amely egészen körülfog bennünket. Sok rossz kívánság uralkodik rajtunk és emiatt soha nem leszünk arra készek, hogy Istennek átadjuk magunkat. Csupa romlással vagyunk tele, amely szüntelenül a rosszra hajt minket…
Jób azonban – alig tudjuk elhinni – megátkozza születése napját. Ezt semmiképpen sem menthető. Azt kell mondanunk, ezzel túlságosan messzire ment. Két dolgot állandóan össze kell egymással kapcsolnunk! Először azt, hogy amikor Isten megteremtett bennünket, a képét véste ránk és ezzel abban a dicsőségben részesített, hogy minden teremtmény fölé emelkedjünk. Ebben mindig dicsőítenünk kell nevét, és ha életünk színültig tele van is bajjal, akkor sem dicsőíthetjük eléggé mérhetetlen jóságát, amelyet azzal mutatott meg, hogy megajándékozott bennünket életünkkel és ebben meg is tart. Naponta megtapasztaltatja velünk, hogy gondoskodik rólunk és nem hagy el, bárhogyan menjen is életünk sora. Nem elég ok ez az örömre, még ha minden oldalról nyomorúságok vesznek is körül? Ezért a hívő ember, ha értelmesen és józanul beszél, soha nem átkozza meg születésének napját, akármilyen rosszul menjen is neki. Ha tehát Jób megátkozza születése napját, akkor ez igazi hálátlanság volt Istennel szemben és csak ezt mondhatjuk: ebben túlságosan messzire ment!
Ehhez jön a másik: Isten gyermekei csak áldhatják születésük napját! Úgy gondolom, ezt csak akkor tehetik, ha egyszer nem szegénységüket nézik, és nem panaszkodnak Pállal együtt, hanem csak arra a jótéteményre gondolnak, amelyet Isten azzal mutatott meg nekik, hogy belehelyezte őket ebbe a világba. Annyi bizonyos, a pogányok ezzel visszaéltek, születésnapjukon mindenféle szamárságot és haszontalan fényűzést űztek. A születésnap megünneplésének szokása abból a gyökérből fakadt, hogy a szent atyák hálára kötelezve érezték magukat Isten iránt. Ezért e napot Isten dicsőítésére ünnepelték.
Valóban, illik hozzánk, hogy ha életünknek csak néhány évét is magunk mögött tudjuk, szakadatlanul visszaemlékezzünk Isten jótéteményeire. De éppen olyan üdvös az is, hogy világra jövetelünk napja tartósan emlékezetünkbe idézze: megint elmúlt egy év, eddig elsegített engem Isten! Ó, milyen sokszor megszomorítottam, most bocsánatot kérek Tőle! Mindenekelőtt pedig: hányszor bizonyította meg kegyelmét hozzám, megajándékozott az üdvösség reményével és eddig megtartott benne. Számos veszedelemből kiszabadított, ezért ma ezt emlékezetembe kell idéznem. Ha ma beléphetek új életévembe, jól teszem, ha nekilátok Isten szolgálatának, mert mindaz a veszély, amelyen átjutottam, megmutatta, mennyire szükségem van segítségére, és hogy nélküle már ezerszer tönkremehettem volna.
Így ünnepelték a szent atyák születésnapjukat és jól tették. A pogányok visszaéltek vele, és amikor az úgynevezett keresztyének ünneplik születésnapjukat, felér némelykor ez Isten kigúnyolásával. Hiszen nem imádkoznak, köszönetet nem mondanak, bűneikre nem gondolnak, Isten jótéteményeiről nem emlékeznek meg, csak a vad, féktelen örömöket ismerik. Hozzánk azonban az illik, hogy születésünk napját mindenkor áldjuk, mert Isten azért helyezett ebbe a világba, hogy gyermekei legyünk. Nem mint borjakat vagy kutyákat, hanem mint értelmes teremtményeket hívott Isten életre minket, akik képmását viselik magukon. Elsősorban pedig a mi Urunk Jézus Krisztus nevére vagyunk megkeresztelve, így még többet tett velünk, mint amikor megteremtett. Hiszen jelét nyomta ránk, hogy mintegy szövetségeseivé váljunk, felvett gyülekezetébe és ezért kétszeresen kell Istent magasztalnunk. Aki azonban nyomorúságaiból fakadó türelmetlensége és haragja miatt megátkozza születése napját, eléggé azt bizonyítja, hogy hálátlan és engedi, hogy bánata megzavarja. Így volt ez Jóbnál is. Annál inkább van okunk rá, hogy Istent kérjük, tartson féken minket, és ha megengedi, hogy néha gonosz szó hagyja el szánkat és nem tartjuk magunkat olyan derekasan, amint illenék, egyenesítsen fel ismét botlásunkból!...
Egyébként különös, milyen természetes találékonysággal rendelkeznek az emberek, amikor Istent káromolják. Mintha csak tanulták volna a beszéd művészetét, semmi híja annak. Isten azért adta nekünk a nyelvet, hogy mindenben magasztaljuk jóságát, igazságosságát és méltányosságát, és mindig a legnagyobb tisztelettel beszéljünk Róla. De az Istenről való beszédünk olyan sovány és száraz, amikor az Ő dicsőségéről van szó, csak fáradságosan engedünk ki ajkunkon egy-egy olyan szavacskát, amely méltó volna Istenhez. De ha az emberek Istent káromolni akarják, olyan gyorsan tudnak beszélni, mint különben soha, s ilyenkor mindenki tud szavakat találni, mintha főiskolán tanulta volna ezt a furcsa ékesszólást. Így történik itt is: természetesen alkata annyira magával ragadja Jóbot, hogy nem tudja magát visszatartani és bámulatosan folyékony szavakkal fejezi ki magát, mert különben mire való a szavaknak ez a tömege? Kérjük Istent, Ő nyissa fel szánkat, hogy minden szavunk az Ő dicsőségét keresse!...
Jób tehát nagyon hálátlan volt. Mégsem szántszándékkal mondta ki ezeket a szavakat, mindez zavartságában hagyta el ajkát. Közben megőrizte szívében azt a bizonyosságot, Isten olyan sok jóval halmozta el őt, hogy ezt világosan fel kellett ismernie. Ha Isten erősít bennünket Szentlelkével, nekünk türelmet és ellenállásra való erőt kölcsönöz, akkor is becsúszhat valamilyen gyengeség és a fájdalom annyira magával ragadhat, hogy nem vagyunk képesek úgy uralkodni magunkon, amint kellene. Hadd szolgáljon ez intésünkre, Isten félelmében őrködjünk és imádkozzunk azért, hogy Ő jöjjön gyengeségünk segítségére!