Az Ige mellett

                             Hogyan és hol?

Kálvin józanságra int, és óvva-óv a sokbeszédűségtől az imában: „A szüntelen való imádkozásnak továbbá semmi köze sincs a sokbeszédűséghez, amelyet nekünk Krisztus is megtiltott (Máté 6,7). Ő ugyanis nem tiltja meg azt, hogy hosszasan, gyakran, vagy nagy buzgósággal imádkozzunk, de azt igenis megtiltja, hogy abban bizakodjunk, miszerint mi kicsikarhatunk valamit Istentől, bőbeszédűséggel tömve tele az Ő füleit, mintha emberi módon kellene Őt valamire megnyernünk” (Inst III 20,29).

A „Hol imádkozzunk?” kérdésére igazából az Ige alapján ez Kálvin válasza: mivel az imádság célja az Istenhez emelkedés akár hálaadásban, akár segélykérésben, ezért annak igazi helye a szívben-lélekben van.

Mennyei Mesterünk is azt parancsolta meg nekünk, hogy belső szobánkban beszélgessünk Ővele (Máté 6,6). Ezzel Jézus nem arra utalt – folytatja érvelését Kálvin -, hogy más helyen nem lehetne imádkozni (templomban, nyilvános helyeken), „hanem azt mutatta meg, hogy az imádság valami rejtett dolog, amely leginkább a szívben lakozik, másrészről pedig a szívnek minden zavaró gondtól távollévő nyugalmát követeli meg” (Inst III 20,29).

Azért, hogy az egyház közös imái nehogy megvetés tárgyaivá legyenek, Isten „hajdanta kiváló mondásokkal ékesítette fel, különösképpen amikor a templomot az imádság házának nevezte. Ezzel ugyanis azt is kijelentette Isten, hogy az imádság az Ő tiszteletének legfőbb része, és hogy a templom zászló gyanánt állíttatott fel azért, hogy a hívek abban közakarattal gyakorolják magukat az imádságban” (Inst III 20,29). Láthatjuk tehát, hogy Kálvinnak mind az egyéni, mind a nyilvános, közakarattal gyakorolt imára vonatkozó gondolatai 500 év után is szerfelett aktuálisak, mit sem veszítettek érvényükből, mert az Igére, s nem emberi vélekedésre támaszkodnak.

Mikor, mit?

Nem mindig egyformák a körülmények, amelyek imára késztetnek, vagy akár kényszeríthetnek minket. Hogyan is fogalmaz Kálvin? „Ha valaki azt hozná fel, hogy nem mindig egyforma szükség kényszerít minket az imádkozásra, ezt én is elismerem. S éppen ezt a különbséget nagyon szépen adja elő Jakab, midőn így szól: ’Szenved-e valaki köztetek? – Imádkozzék! Öröme van valakinek? – Énekléssel dicsérje Istent!’. Tehát maga az általános emberi érzés hozza magával, hogy Isten, mivel túlságosan is restek vagyunk, amint a dolog kívánja, erősebben indítson minket a buzgó imádságra…Minél jobban szorongatnak minket a bajok, a csapások, a félelmek és a kísértések másféle nemei, annál szabadabb utunk nyílik az Istenhez, mintha csak Ő maga hívna minket magához” (Inst III 20,7).

De mi van azokkal, akik nem tudnak imádkozni? Isten gondviselése azt jelenti, hogy Ő nyitva tartja szemeit, s felhozza Napját jókra és gonoszokra egyaránt. „Ébren vannak tehát Istennek szemei, hogy a vakoknak az ő szükségükben segítségükre jöjjön! Viszont Ő hallani akarja sóhajtásainkat, hogy irántunk való szeretetét még jobban bebizonyítsa. Igaz mind a kettő, hogy nem szunnyad és nem alszik az Izrael őrizője (Zsolt 121,4)” (Inst III 20,3).

Kálvin felhívja annak döntő fontosságára is a figyelmet, hogy az ajkak imája és az élet imája összhangba kell kerüljön bennünk! A Zsoltár 148-ról 1554. szeptember 30-án tartott igehirdetésében így fogalmazott: „Amikor ajkunkat az Ő dicséretére nyitjuk, akkor egész életünknek kell választ adnia, s életünknek az ajkak imádásával kell egyesülnie!”.

Kálvin teológiájának és életének kutatója, Eberhard Busch a reformátor gondolatai nyomán így fogalmaz könyvében: „Nem csak ’potya’ kegyelem van, hanem ’potya’ imádság is. Ez az, amikor valaki saját felelősségét az imában áthárítja Istenre. Istentől várja el azt, ami pogány énjének tetszésére van. Másrészt ott van az a szélsőség is, hogy valaki munkamániásan dolgozik, s nem imádkozik” (E. Busch, Reformiert. Profil einer Konfession, 121). Mindkét szélsőséget, tehát a felelősség áthárítását Istenre, meg az imát nélkülöző munkaőrületet kerülni kell. A középkori, de a reformáció által átvett jelmondat ebben is a józan utat mutatja: Orando et laborando – Imádkozva és dolgozva (s nem fordítva, vagy egyiket kiiktatva töltsük be földi küldetésünket).

A svájci író-prédikátor, Kurt Marti nagy elődei, Kálvin János, Barth Károly nyomán így fogalmazott egyik gondolati versében:
Zsoltárocska

Istenem,
Menedékem

Te oltalom vagy
Ellenségeimmel szemben

Oltalom vagy
Önmagammal szemben!

Az észak-svájci református egyházak 2005-ben kampányt folytattak Kálvin szellemében a nyilvánosságban. Sokféle módon publikált gondolataiknak ezt a szlogent adták: „Hallgatni ezüst - imádkozni arany”. Kampányuk főtémája pedig így hangzott: „Reformátusok – ahol Isten és a világ találkozik egymással, mi ott vagyunk”. Igen, ezt az aranynál is értékesebb szemléletet, magatartásmódot, egyházi és hívő kiállást hagyta ránk Kálvin, s értették meg svájci testvéreink, értjük meg mi magyar reformátusok is. Nem térünk ki a világ gondjai elől, nem fordítunk hátat neki, hanem Isten színe előtt keressük imában, igemegértésben, igemegélésben, szóban és tettben felelősségünk konkrét formáit.

Egy imapélda

Az Ezékiel 1,24-hez csatlakozva így fogalmazza meg Kálvin imáját: „Mindenható Isten! Messze vagyunk Tőled zarándok utunkon. Ezért azt szeretnéd, hogy mi mindennek ellenére Igéd tanítását követve, a helyes utat válasszuk, s azon maradjunk, hogy aztán végül erről le nem térve, eljussunk Tehozzád. Kérünk arra, hogy hit által láttasd meg velünk, ami rejtve még, hogy egyedül Rajtad csüngve, s egyedül a Te előrelátásodra hagyatkozva, szilárdan higgyük, hogy gondoskodsz életünkről és üdvösségünkről, aminek következtében mi valóban biztonságban érezzük magunkat. Mert még ha a legádázabb vihar is tör ránk, mi akkor is teljes nyugalomban maradunk, míg végül az örök és lelki nyugalomhoz eljutunk, amit a mennyekben már elkészítettél számunkra a mi Urunk, Krisztus által. Ámen”.

(Válogatás, fordítás: Dr. Békefy Lajos)