Az Ige mellett

Békefy Lajos: Lukas Vischer a reformáció jelentőségéről

Lukas Vischer svájci református teológus 20 évig az Egyházak Világtanácsában dolgozott Genfben, hosszabb időn át volt a Hit-, és Egyházszervezet Titkárságának igazgatója. 1980 óta a berni egyetem teológiai fakultásának tanára, 1982 óta a Református Világszövetség Teológiai Osztályának vezetője. Az utóbbi időben a Kálvin Kiadó gondozásában jelent meg füzete "A világot átfogó református család" címmel, Chr. Linkkel társszerzőségben pedig a "...kitartóan részt vettek a közösségben..." c. tanulmánykötet. Egyik legjelentősebb munkája, a Reformiertes Zeugnis heute - Református bizonyságtétel ma csak németül és más nyelven érhető el. Gondolatait 2006-ban, a Református Világszövetség által készített 48 oldalas reformáció ünnepi segédanyagból vesszük, ahol tanulmánya ezen a címen jelent meg: "A reformáció jelentősége ma".

Minden esztendőben megemlékezünk a reformációról. De mi is a reformáció ünnepének mélyebb értelme? Mit is ünneplünk?

Ezt a kérdést járja körül Lukas Vischer tanulmányában, s több pontban adja meg a választ. Közben már előretekint 2009-re is, amikor a világ reformátussága a Kálvin-év keretében gondolja át újra a genfi reformátor gazdag teológiai és szellemtörténeti örökségét.

Az egyháznak a Jézus a fundamentuma
A reformáció kora nagyon feszült, nyugtalan, sistergő korszaka volt az európai szellemnek és egyháztörténetnek. Ezen nincs mit ünnepelni. De azon, amit Isten ebből a korszakból kihozott, van mit ünnepelni, azért lehet és kell is hálát adni. Villámlásszerűen tisztázódott és égett bele a kortársak szívébe a felismerés: az egyháznak a Jézus a fundámentuma, s abból az evangéliumból él, amit Ő hozott erre a világra. Az egyház vagy Jézus Krisztus egyháza, vagy nem egyház. Ezért volt minden reformátor közös jelszava: Ad fontes! - Vissza a forrásokhoz! Az egyház ugyanis nem támaszkodhat, nem épülhet hagyományokra, átvett struktúrákra, lelki vitalitásra. A megfeszített és feltámadott Úrral való közösségből él egyedül. Ez annak a korszaknak a legnagyobb nyeresége, ez a felismerés fáklyafényként világolt Kálvin korában és attól fogva mindmáig.

Pierre-Robert Olivetans bibliafordításához (1535) írt előszavában Kálvin így fogalmazott: "Az evangélium nélkül mindannyian semmik és használhatatlanok vagyunk, evangélium nélkül nem vagyunk keresztyének, nélküle minden gazdagság szegénység, bölcsességünk bárdolatlanság, minden igazságosságunk szánalmas Isten előtt. Ám az evangélium ismerete által Isten gyermekeivé leszünk, Jézus Krisztus testvéreivé, a szentek polgártársaivá, mennyei állampolgárokká. Általa viszont a szegények meggazdagodnak, a tudatlanok bölcsekké válnak, a bűnösök igazakká, a kételkedők bizonyosságot nyernek, a megkötözöttek szabaddá válnak, mert az evangélium az élet beszéde, Igéje".

"Mit jelent ma Jézus Krisztus egyházának lenni?"
Mit is ünneplünk reformáció ünnepén? Egészen bizonyosan nem a református egyház megalapítását, vagy a hősi kezdeteket. Ami a 16. században lejátszódott, az nem ennek a vasárnapnak a tartalma. Nem is Kálvin Jánosról szól ez az ünnep. Nem szentek ünnepe ez a nap. Kálvin maga sokszor utalt arra, hogy soha sem az ő személyéről van szó. A genfi reformációi emlékműnek bizonyára nem örülne. Sírja ismeretlen helyen van, jelöletlen, nem képezi zarándokok tiszteltadásának tárgyát. A reformáció ünnepe minden évben ajándékba kapott alkalom arra, hogy a reformátorokkal együtt feltegyük mi is a kérdést: "Mit jelent ma Jézus Krisztus egyházának lenni?". Merre akar vezetni Igéje és Lelke által? Valóban alkalmas eszközök vagyunk az Ő kezében? Mit jelent az, hogy kegyelemből és szeretetből szabaddá tett minket? Mit vár tőlünk Jézus?

Nemzedékek hitvallásai
A reformátorok nem elégedtek meg azzal, hogy általánosságban utaljanak csak Krisztusra, az üdvösség forrására. Krisztus számukra mindennél fontosabb volt. Kálvin újra és újra hangsúlyozta, hogy az evangélium nem csak az egyének életére nézve döntő jelentőségű, hanem a közösségek életét is alapvetően pozitív irányba befolyásolhatja. Megfogalmazásai közül sok mind a mai napig érvényes. Genfi reformátorunk következetesen az evangélium szolgájának tartotta magát. A református egyház ezért nem hordozza nevében Kálvin nevét. Ő ugyanis nem akart kálvini, még kevésbé kálvinista egyházat létrehozni. Ezzel szemben minden egymást követő nemzedéknek újra fel kell tennie a kérdést: Mit jelent a mi nemzedékünk számára az evangélium, s lehetőség szerint hitvallási formában kell megadni erre a kérdésre a választ. Ez a sokféle református hitvallásnak a "Sitz im Leben"-je, helye és értelme az életben és az egyháztörténetben. Nem véletlenül olvassuk ezt a Második Helvét Hitvallás (1566) bevezetőjében: "Mindenki előtt pedig ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindig készek vagyunk, ha bárki kívánja, mindazt, amit itt előadtunk, egyenként és összesen bővebben kifejteni, végül azoknak, akik Isten Igéjéről jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni, és hozzájuk igazodni az Úrban, akinek dícséret és dicsőség".

Kilenc, máig fontos reformátori felismerés
Lukas Vischer szerint mégis annak a korszaknak, a reformációnak legalább kilenc olyan felismerése van, amit ma is érdemes szem előtt tartanunk, s elgondolkodni felettük. Ezek:

1. Isten Szentlelke és Igéje által vezeti, kormányozza egyházát. Elég ebben a tekintetben a Heidelbergi Káté 54. feleletét idézni: "Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok".

2. Az egyház egyedül az Írás bizonyságtételére hagyatkozhat. Isten Igéjének egyedüli forrása a Szentírás, ide kell az egyháznak újra visszatérnie. A Biblia magyarázatának azonban meg lett az egyházban a negatív kihatása is. Sokaknak az lett az alapelvük, hogy Isten hangját az Írás szavaival azonosították, s a biblicizmusba hajoltak.

3. Az egyén és az egyház élő kapcsolata. Az evangélium mindenkihez szól. Isten hozzánk szól, nekünk pedig hitben, imában és cselekedetekben lehet választ adni. Ehhez pedig semmiféle közbenjárásra nincs szükségünk, hiszen mindnyájan Isten előtt vagyunk felelősek. De ez nem jelent egyéni elszigetelődést, hiszen mindannyian az egész test tagjai vagyunk, akik az egyház közösségében gyakoroljuk hitünket. Kálvin erről így írt az Institutióban: "Akiknek Isten atyjuk, azoknak az egyház legyen anyjuk...Már az egy anya szóból is megtanulhatjuk, hogy mily hasznos és mennyire szükséges ránk nézve ennek megismerése, mivel nincsen más út az életre, mint az, ha ez az anya hordoz bennünket méhében, ha ez hoz a világra, ha ez táplál bennünket emlőin, szóval ha ez őriz és oltalmaz bennünket mindaddig, amíg csak halandó testünket levetkezve, hasonlók nem leszünk az angyalokhoz" (Inst. IV,1.1 és 4). A református egyházakban gyakran túlhangsúlyozták az egyén felelősséget, aminek következtében a közösség felelőssége nem igazán érvényesült.

4. Ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében. Az egyház tehát elsőrenden is közösség, ami a helyi gyülekezetben valósul meg, jelenik meg, él. És ugyanakkor az egyes gyülekezetek alkotják az egész testet, az anyaszentegyházat. Ismét Kálvin: "Mert ha azt látjuk, hogy valahol Isten Igéjét őszintén hirdetik és hallgatják, ahol a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, ott minden kétséget kizárólag meg van Istennek valamiféle egyháza" (Inst. IV,1.9). De ismét csak veszélyes, ha a helyi egyházat, gyülekezetet túlhangsúlyozza valaki, hiszen a gyülekezetek nemzeti egyházat alkotnak, ezek pedig a közös bizonyságtételben a református nagy családot, s mindegyik szintnek fontos, a másikkal nem pótolható szolgálata van.

5. A gyülekezet a test, amelyikben mindegyik tag számít. Az egyház első renden nem intézmény, hanem élő közösség. Ezért számít mindegyik tag, hiszen ezek együtt alkotják a közös bizonyságtétel alapját. "Mindnyájan ennek az örökségnek vagyunk a hordozói, férfiak és nők, kicsik és nagyok, szolgák és urak, tanítók és tanulók, egyháziak és világiak, zsidók és görögök, azok, akik csak franciául, meg azok is, akik ráadásul még latinul is tudnak..." (Kálvin előszava Olivetans bibliafordításához).

6. Isten Igéje az élet minden területén eligazít. Isten Igéje nem csak lelki inspirációk forrása, hanem az emberi együttélés és magatartás területén is eligazít, megbízható vezető. Kálvin reformjai nem csak az egyház belső életére vonatkoztak, hanem a közéletet is érintették. Írásaiban vannak tanácsok a családi életre, a nevelésre, a szociális igazságosságra, az árak ellenőrzésére, a politikai felelősségre nézve. Kálvin nagy eltökéltséggel küzdött azért, hogy a társadalom minden tagja elérje az élethez szükséges javakat. A gazdagságot szerinte is meg kell osztani, ahol pedig a szegényeket elhanyagolják, ott Isten akaratát lábbal tiporják. "Amikor vonakodnánk segíteni a szegényeknek, akkor tartsuk szem előtt Jézus Krisztus arcát. Ha tőle megtagadunk valamit, ez a legnagyobb szentségtelenség" (Kálvin Máté kommentárjából). A reformátorok szinte valamennyien szenvedélyesen küzdöttek a szociális igazságosságért, s erről az utókor kissé megfeledkezett. Ma vannak, akiknek úgy tetszik, hogy Kálvin a modernizmus egyik atyja és a liberális gazdasági rendszer előfutára volt. Ezzel szemben tény, hogy roppant kényelmetlen bírálója volt mindenféle bírvágynak, kizsákmányolásnak, lenézésnek, anyagi fellengzősségnek. Vajon hogyan vélekedne Kálvin a mai gazdasági káoszról és piaci gátlástalanságról?

7. Hálásan és felelősen élni Isten ajándékaival a teremtett világban. Kálvin tudatában volt a teremtett világ sebezhetőségének, amit ma a természet drasztikus önvédelmi reakcióiból, s az azt kísérő katasztrófákból tanul meg a saját kárán az emberiség. Krisztus kiengesztelő váltságműve Kálvin szemében az egész teremtett világra kihatással volt. Ezért az Ő követőinek még inkább felelősen kell bánniuk a természeti világgal. "Akinek van egy kis darab földje, úgy kell gazdálkodnia, hogy a talaj, a föld ne szenvedjen kárt. Utódainak úgy kell tovább adnia azt, ahogyan kapta vagy a gondos gazdálkodás révén még jobb állapotban" (Genezis Kommentár).

8. Az evangélium hirdetése és bármiféle erőszak szöges ellentétei egymásnak. Mindenféle fegyver használatától vissza akarta tartani Kálvin a protestáns, evangéliumi keresztyéneket. A evangéliumról csak erőszakmentesen lehet bizonyságot tenni. Tudjuk, hogy ez ellen maga Kálvin is vétett Servet Mihály elítélésével. Kálvin tudta, hogy az emberi természetben mélyen benne van az erőszak, s azt is, hogy az erőszak erőszakot szül. Kálvin 1561. április 16-án ezt írta Gaspard de Coligny admirálisnak: "Ha egy csepp vér fog folyni, akkor egész vérontás fogja elborítani Európát. Ennél még az is jobb, ha százszor tönkremegyünk, minthogy a keresztyénség vagy az evangélium nevét ez szennyezné be" (Corpus Reformatorum XVIII, col. 426).

9. Az egység Jézus Krisztus egyházának a lényegéhez tartozik. Kálvin egész életében az egyház egységéért küzdött. A reformátorok célja nem az volt, hogy új egyházat hozzanak létre a régi "szétverésével", hanem az, hogy Jézus Krisztus egyházát tisztább formában mutassák be. "Az emberiség boldogtalansága abban van, hogy Istentől való elidegenedésében megsebzi és szétveri önmagát. A helyreállítás pontosan ellenkezőleg megy végbe - egy testté kell egyesülni. Pál az egyház tökéletességét abban ismerte fel, hogy a hívők egy Lélek által egybeszerkesztődnek benne".

Hogyan fogjuk a reformáció ünnepét ünnepelni? "Az egyház élete elképzelhetetlen feltámadás, még inkább: sok-sok kicsi feltámadás nélkül" (Kálvin). Adja Isten, s ezért imádkozzunk is, hogy ez az ünnep legyen egy kicsinyke feltámadás anyaszentegyházunk, gyülekezetünk, családunk, önmagunk, s az egész teremtett világ számára!

Forrás: reformatus.hu