Az Ige mellett

Kálvin János Institúció című műve a protestáns reformáció kiemelkedő rendszerező alkotójává tette íróját. Munkásságát mégis gyakran csupán intellektuális jellegében, mint abban az alapvetően lelki és lelkészi kontextusban méltatják, amelyben teológiáját írta. Kálvin számára a teológiai felfogás és a gyakorlati kegyesség, az igazság és a hasznosság elválaszthatatlanok. A teológia mindenekelőtt az ismerettel foglalkozik, Isten és önmagunk megismerésével, de ahol nincs igazi kegyesség, ott nincs igazi ismeret sem.

Kálvin nézete a kegyes életről Isten ismeretében gyökerezik, és magába foglalja a viszonyulást és a cselekedeteket, amelyek Isten tiszteletére és szolgálatára irányulnak. Ezen kívül tartalmaz számos egyéb olyan témát, mint pl. gyermeki odaadás az emberi kapcsolatokban, Isten képének megbecsülése és szeretete másokban. A kálvini értelemben vett kegyesség megjelenik azokban az emberekben, akik a gyakorlatban megélt hit által megláthatták, hogy az Úr, Krisztusban elfogadta őket, és kegyelem által az Ő testébe oltattak be. Ebben a „titokzatos egységben” Isten igényt tart rájuk mind a földi életben, mind pedig azután. A Szentlélek ereje által Isten népének tagjaivá és Krisztus testének részévé válnak. Ez a kapcsolat helyreállítja Istennel való közösségük örömét, és új életet ad.

Cikksorozatunk célja bemutatni, hogy mi Kálvin felfogása a kegyességről. Elsőként a kegyesség fogalmának és céljának kálvini meghatározását nézzük meg, majd azt, hogy a kegyességről szóló nézetei miként hatnak gondolkodásának teológiai dimenzióira. Sorozatunk további részeiben a kegyesség Kálvin ekkléziológiájával és a keresztyén életre vonatkozó szemléletével kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

  A kegyesség meghatározása és fontossága

 A kegyesség Kálvin teológiájának egyik fő témája. Teológiája tulajdonképpen az, ahogyan azt John T. McNeill mondja, amit a kegyességről írt. Elkötelezett volt a kegyesség korlátain belül meghatározandó teológia mellett. I. Ferencnek címzett előszavában Kálvin leírja, hogy az Institúció megírásának egyedüli célja „bizonyos alapvetések összefoglalása és átadása, amelyek ismerete által a hit buzgóságával megérintettek igazi kegyességre juthatnak”.

Kálvin számára a kegyesség az ember Istenhez való helyes viszonyulása. Ez a viszonyulás tartalmazza a helyes ismeretet, Isten szívbéli imádatát, a megtartó hitet, Isten gyermeki félelmét, imádságos hódolatot, tiszteletteljes szeretetet és engedelmességet. Tudni azt, hogy ki és milyen Isten (teológia) magába foglalja az Őfelé való helyes viszonyulást és az Ő akaratának cselekvését (kegyesség). Első kátéjában Kálvin ezt írta: „Az igazi kegyesség abban az őszinte érzületben áll, amely Istent ugyanúgy Atyaként szereti, mint amennyire Őt igazságosságában Úrként tiszteli, féli, és a halálnál is jobban tart attól, hogy Őellene vétkezzen”. Ez a szeretet és tisztelet Isten felé Isten ismeretének szükséges velejárója, és áthatja az ember egész életét. Ahogyan Kálvin mondja: „A keresztyének élete Isten szeretetének, félelmének megcselekvése, gyakorlata kell legyen.” Vagy ahogyan az Institúció első kiadásának alcíme fogalmaz: „írás a teljes kegyességről, és amit csak tudni szükséges a megváltás tanításáról, minden kegyességben buzgó ember részére.”

Kálvin kommentárjai szintén a kegyes élet fontosságára mutatnak rá. Például így ír az 1Tim 4,7-8-ról: „A leghelyesebb dolgot teszed, ha minden buzgóságoddal és képességeddel egyedül az istenfélelemre (kegyességre) szánod oda magadat. Az istenfélelem a keresztyén élet kezdete, közepe és vége. A teljes kegyes életben pedig nincs hiányosság.” A 2Pt 1,3-hoz pedig ezt fűzi: „Amint [Péter] az életet említi, rögtön hozzáteszi a kegyességet, mintha az csak az élet lelke lenne.”

A kegyesség legfőbb célja: Soli Deo Gloria (egyedül Isten dicsősége)

A kegyes élet célja ugyanúgy, mint az egész keresztyén életé, Isten dicsősége. Ez a dicsőség, Isten elvégzett munkájában, a teremtett világban, Jézus Krisztus áldozatában és feltámadásában látható meg. Isten dicsőítésének minden valódi kegyes ember életében szükségképpen következnie kell a személyes megváltás megtapasztalásából. Kálvin ezért ezt írja Sadolet bíborosnak: „Nem helytálló teológia az, amely az ember gondolkodását önmagára korlátozza, és annál nem tartja többre létezésének elsődleges indítékát, az Isten dicsőségének kiábrázolására vonatkozó buzgóságot… Meg vagyok győződve, hogy nincs olyan igaz kegyességgel betöltekezett szívű ember, aki ne tartaná unalmasnak az istenfélő életre intő olyan hosszú és erőltetett beszédet, amely az embert teljesen önmagáénak tekinti, és egyetlen szóval sem buzdítja Isten nevének dicsőítésére.”

A kegyes élet célja az, hogy Isten megdicsőüljön bennünk. Isten erre teremtett minket. Az újjászületettek vágyának tárgyává éppen ez, a teremtésük, létük eredeti céljának megélése válik. A kegyes ember Kálvin szerint elismeri: „Istené vagyunk: szóljon tehát Őróla életünk és halálunk. Istené vagyunk: hagyatkozzunk tehát az Ő bölcsességére, és Ő vezetni fogja minden cselekedetünket. Istené vagyunk: egyetlen törvényes célunkként törekedjünk tehát életünk minden területén Őfelé.”

Az Úr megszabadítja, magáévá fogadja, és megszenteli a népébe tartozókat, amely által dicsőségét mutatja meg bennük, és kiemeli őket istentelen önzésükből. A kegyes ember legfőbb gondolata ekként maga Isten és az Ő dolgai: Isten Igéje, Isten autoritása, Isten evangéliuma, Isten igazsága. Vágyik egyre többet megtudni Istenről, és mindinkább örömteli közösségben lenni Ővele.

De hogyan dicsőítjük Istent? Kálvin ezt írja: „Isten elrendelte számunkra azt a módot, amely által megdicsőül bennünk, nevezetesen a kegyességet, amely az Ő Igéjének való engedelmességben áll. Az, aki ennek határait túllépi, nem tisztelni törekszik Istent, hanem inkább meggyalázni.” Az Isten Igéjének való engedelmesség a Krisztusban megtalált menedéket jelenti bűneink bocsánatára, személyének megismerését Igéje által, szolgálatát szerető szívvel, akaratának cselekvését jóságáért hálából, az önmegtagadás gyakorlását és ellenségeink szeretetét. Ez a válasz teljes ráhagyatkozás Istenre, az Ő Igéjére és az Ő akaratára.

Kálvin ezt mondja: „Felajánlom Neked szívemet, Uram, most azonnal, őszintén.” Ez a kívánsága minden igazi kegyes embernek. Mindazonáltal ez az óhaj kizárólag a Krisztussal való egységben, közösségben valósulhat meg, mivel Krisztuson kívül még a legvallásosabbnak mondott ember is csak magának és magáért él. A kegyes ember egyedül Krisztusban élhet Urának odaszánt szolgájaként, Parancsnokának hittel teli katonájaként és Atyjának engedelmes gyermekeként.

A kegyesség mély gyökere: a titokzatos egység

„Kálvin Krisztussal való egységről szóló tana az egyik legkövetkezetesebb, legáthatóbb jellemzője teológiájának és etikájának, ha éppen nem a legfontosabb tanítása, amely gondolkodását és személyes életét is megeleveníti.” – írja David Willis-Watkins.

Kálvin nem kívánt csupán egyetlen különálló tan alapján teológiát alkotni. Mindamellett prédikációit, kommentárjait és teológiai munkáit fölöttébb áthatja a Krisztussal való egység gondolata, amelyre a keresztyén hit és gyakorlat fókusza irányul. Ezt írja erről: „A Fő és a tagok ezen egysége, Krisztusnak a szívünkben való lakozása – azaz röviden ez a titokzatos egység – kell legyen a legfontosabb számunkra, mely által Krisztus, aki nekünk adatott, részeltet minket bőségesen kiáradó ajándékaiban.”

Kálvin számára a kegyesség az ember Krisztussal való egységében gyökerezik, ezért kiinduló pontunk is ez az egység. Ez az egység azáltal lehetséges, hogy Krisztus tisztaságában és tökéletességében emberi testet öltött. Az Emberfiával való egyesülés történelmi, erkölcsi és személyes, de nem lényegi egység. Emberi lényegünket tekintve Krisztus és közöttünk semmiféle lényegi keveredés nincsen. Mindazonáltal ahogy Kálvin írja: „Nemcsak hogy közösségének megbonthatatlan kötelékével kapcsolódik hozzánk, hanem napról-napra egy csodálatos egységben növekszik egyre inkább a szívünkben mindaddig, amíg teljesen eggyé válunk Vele.” Ez az egység az evangélium legcsodálatosabb rejtélyeinek egyike. A kegyes ember megszentelődése folyamán hit által mindenkor azt merít Krisztus tökéletességének forrásából, amire éppen szüksége van. A megfeszített Krisztus a forrás, akiből az Övéinek élete és ereje származik.

Ha Krisztus meghalt, és feltámadt, de megváltása nem volna elég a hívők újjászületéséhez és megszentelődéséhez, akkor egész elvégzett munkája eredménytelen volna. A kegyesség azt mutatja, hogy Krisztus Lelke munkálkodik a hívőkben; az a kegyesség, amelyet Krisztus tökéletesen elvégzett. Krisztus királyi papként a célból igazgatja szentségben Egyházát, hogy az Őérte éljen kegyes életet.

Kálvin gyakorlati teológiájának és kegyességről szóló tanításának a Krisztussal való lelki közösség a középpontja. Ez magába foglalja az e közösség áldásaiban való részesedést is, amelyek elválaszthatatlanok a Krisztussal való egységtől. A közösség és a részesedés fogalma segítette Kálvin felfogásának alakulását az újjászületésről, a hitről, a megigazulásról, a megszentelődésről, az üdvbizonyosságról, a kiválasztásról és az egyházról. Így a Krisztussal való közösség figyelmen kívül hagyásával nem is szólhatott egyetlen hittételről sem. Mert ez Kálvin teológiai rendszerének a középpontja.

A kegyesség kétszeres köteléke: a Lélek és a hit

Kálvin tanítása szerint a Krisztussal való kapcsolat kizárólag a Lélek által munkált hiten keresztül valósulhat meg. Ez valóságos közösség, nemcsak azért, mert a keresztyének részeltetnek Krisztus természetének lényegében, hanem mert Krisztus Lelke olyan bensőséges módon egyesíti is őket Krisztussal, hogy azok az Ő testévé válnak. Isten szemszögéből a Lélek a kapocs Krisztus és a hívők között, míg a mi szemszögünkből a hit. Ez természetesen nem ellentmondás, hiszen a Lélek egyik legfontosabb munkája maga a hit a bűnös emberben.

Kizárólag a Lélek képes a mennyben lévő Krisztust és a földön élő embert kapcsolatba hozni. Csakúgy, mint Krisztus testetöltésében, amikor a Lélek egyesítette a mennyet és a földet, a Lélek az újjászületésben a mennybéli Krisztussal való közösségbe emeli a földi kiválasztottat, és Krisztust hozza el az ő szívébe és életébe. A Krisztussal való közösség mindig a Lélek munkájának eredménye, amely munka csodálatos, megtapasztalható és egyszersmind felfoghatatlan is. A Szentlélek tehát a kapocs, amely a keresztyént Krisztushoz köti, és a csatorna, amelyen keresztül Krisztus vele kommunikál. Kálvin ezt írta Peter Martyrnak: „Krisztussal egy testben növekszünk, Ő megosztja velünk a Lelkét, akinek láthatatlan munkája által Krisztus a miénkké válik. Az ember Krisztusnak e közösségét elhívásával egy időben kapja. S a hívő ebben a közösségben, Krisztus benne való növekedésével együtt napról-napra, mindinkább növekszik.”

A Krisztussal való közösség hangsúlyozásával Kálvin Lutherhez képest továbblépett. Kiemeli, hogy Krisztus az Ő Lelke által megerősíti azokat, akik hitben közösségben vannak Vele. „Beoltatván Krisztus halálába mennybéli erőt nyerünk, ahogyan az ág is a gyökérből” – írja Kálvin. A hívőt „Krisztus titkos ereje megeleveníti a célból, hogy éljen, és növekedjen őbenne; ahogyan a lélek megeleveníti a testet, úgy ad Krisztus életet tagjainak”.

Lutherhez hasonlóan Kálvin is hitte, hogy a hithez ismeret szükséges. Ez az ismeret kiterjed Isten Igéjére csakúgy, mint az evangélium hirdetésére. Mivel az írott Ige az élő Igében jelenik meg, a hit nem választható el attól a Jézus Krisztustól, akiben Isten ígéretei beteljesedtek. A Lélek munkája ugyan nem helyettesíti, vagy pótolja a Szentírásban foglalt kinyilatkoztatást, de mindenképpen hitelesíti azt – vallja Kálvin. „Vedd el az Igét, és nem marad hit” – mondja Kálvin.

A hit az Ige által egyesíti a hívőt Krisztussal, és képessé teszi befogadni Őt, akit az Atya adott kegyelemből, és az Ige jelentett ki. Isten a hit által lakozik az ember szívében. Következésképpen, ahogyan Kálvin írja, „nem szabad elválasztani Krisztust magunktól és magunkat Őtőle”, hanem hittel meg kell találjuk a részünket Krisztusban, aki ezáltal „feléleszt a halálból, és új teremtéssé tesz bennünket”.

A keresztyénnek a hite által van Krisztusa, és azáltal növekszik Őbenne. Sőt, mi több, az Ige szerint gyakorolt hite mértéke meghatározza Krisztussal való közösségének szorosságát. „Minden, amire a hitnek törekednie kell, Krisztusban kiábrázolva megjelent számunkra” – írja Kálvin. Bár Krisztus a mennyben van, a kegyesen élő hívő megtanulja oly' erősen, hittel megragadni Őt, hogy Krisztus lakozást vesz a szívében. A kegyes ember hite által abból él, amit Krisztusban talál, és nem abból, amit önmagában.

Kálvin szerint a Krisztussal való közösség a Krisztussal való egységből ered. Következésképpen Krisztusban keresni a bizonyosságot annyit jelent, mint magunkra tekinteni Krisztusban. Ahogyan azt David Willis-Watkins írja, „az üdvbizonyosság egy olyan önismeret, amelynek fókuszában Krisztus marad, miközben az Egyház tagjaiként testének részei vagyunk”.

A kegyesség kétszeres tisztítóereje: a megigazulás és a megszentelődés

Kálvin megfogalmazása alapján Krisztustól a keresztyének hit által „kétszeres kegyelemben”, megigazulásban és megszentelődésben részesülnek, amelyek együtt kétszeres megtisztulást eredményeznek. A megigazulás Istennél jóváírt tisztaságot jelent, a megszentelődés pedig szemmel láthatót.

Kálvin szerint a megigazuláskor „Isten kegyelméből Krisztusban igaz emberként fogad el bennünket”. Így folytatja: „mivel Isten Krisztus megváltó közbenjárása által igazít meg minket, nem saját ártatlanságunk végett, hanem bűneink jóváírásával ment meg bennünket, így mi, akik magunkban elveszettek vagyunk, Krisztusban válunk elfogadottakká.” Megigazuláskor a bűnök bocsánatát és az örök életet nyerjük el.

Kálvin a megigazulást a keresztyén hit egyik fő tanításának tartja. A megigazulást „a hitet támogató sarokkőnek” nevezi, talajnak, amelyből a keresztyén élet kifejlődik, és a kegyesség lényegének. A megigazulás nemcsak azzal szolgálja Isten dicsőségét, hogy az üdvösség feltételeinek eleget tesz, de a hívő lelkének csendességet, megnyugvást és békességet is biztosít. Ahogyan a Róm 5,1-ben írva van: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Ez a kegyesség szíve-lelke. A keresztyéneknek nem kell az Isten előtti helyzetük felől aggodalmaskodniuk, mert hit által megigazultak Őelőtte. A Lélek munkája által képesek lemondani saját dicsőségükről, és életüket Teremtőjük, Megváltójuk kezéből fogadják el naponként. S habár olykor csatákat veszítenek az ellenséggel szemben, mégis Jézus Krisztus az egész háborút megnyerte számukra.

A megszentelődés az a folyamat, amely során a hívő ember szívében, életvitelében és Istennek való odaszántságában egyre inkább Krisztus képére formálódik. A Szentlélek folyamatosan munkálkodik a szívében, ami által teste-lelke egyre közelebb kerül Istenhez. A megszentelődésben a keresztyén hálaáldozatként felajánlja magát Istennek. A folyamat többnyire lassú, és nem mentes a komoly lelki tusakodásoktól, mely során a test szennye letisztul, és a lélek a világtól elfordul. Az embernek meg kell aláznia magát, meg kell bánnia bűneit, és naponta meg kell térnie Istenhez.

Kálvin szerint a megigazulás és a megszentelődés egymástól elválaszthatatlanok. Egyik elválasztása a másiktól Krisztus darabokra szedését jelentené, mintha csak a napfényt próbálnánk meg elválasztani attól a hőtől, amelyet éppen a fény termel. A keresztyének pedig abból a célból igazíttatnak meg, hogy Isten dicsőségére szentségben kegyes életet éljenek.

Dr. J. R. Beeke

(Keskeny Út 39. száma)